A magyar futball hőskorában járunk, egy évvel a Magyar Labdarúgók Szövetsége (MLSZ) megalakulása előtt. 1900 májusában egy krisztinavárosi kis kávézóban – a hagyomány szerint – 33 fiatalember megalapította a „33” FC-t. Az alapítók (akik közül sokan a Műegyetemen tanultak) hangadói Hochstein Rezső és Koch Sándor voltak, de például első olimpiai bajnokunk, Hajós Alfréd öccse, Henrik is ott volt a megalakulásnál.

(A 33 FC első csapata 1900-ból *** Fotó: Arcanum/Földessy János: A magyar labdarúgás és a 60 éves MLSZ)

Ahogy erre a nemzetközi futballban is bőven akadt példa, a „33” FC igazi vándorklub volt, ebben a kategóriában Magyarországon talán a legismertebb. Több pályán is megfordult bérlőként, források szerint a legtöbb hazai mérkőzését a Marczibányi téren játszotta, ám az biztos, hogy élvonalbeli találkozót nem rendeztek ott. Meglepő módon az elérhető adatok alapján azt mondhatjuk, kezdetben a Millenárison, majd az Üllői úton és a Hungária körúton játszott legtöbbször hazai pályán az első osztályban.

Saját pálya híján sokszor még a pályaválasztói jogot is feladta a csapat, és ha már leutazott vidékre, egymás után le is tudta mindkét meccset az ellenfél otthonában.

Miután az első hivatalos magyarországi labdarúgó-szezonban (1901) megnyerte a másodosztályt, a Harihárom összesen – négy etapban – 28 idényen át szerepelt az első osztályú bajnokságban. Az 1902-es és az 1906–1907-es szezon között öt, 1910–1911 és 1920–21 között kilenc idényt töltött az élvonalban, a 1923–1924-es bajnokságban újoncként egyből búcsúzott is, majd 1925–1926 és 1937–1938 között még 13 idényen át NB I-es volt. Hogy aztán alászálljon, és meg is szűnjön 1949-ben.

De azért addig történt egy s más.

„Az 1926-27-es idénytől az MLSZ professzionális szintre emelte a magyar bajnokságot, így a csapat alapított egy profi labdarúgó szakosztályt Budai 33 FC néven, mely tovább menetelt a profi bajnokságban, a 33 FC pedig amatőr szinten folytatta tovább a labdarúgást pusztán a játék öröméért. Három évvel később a két klub vezetői között vita tört ki a névhasználatról, így 1929-től a profi csapat egy belügyminiszteri döntés miatt Budai 11 FC néven kellett, hogy folytassa szereplését, immáron teljesen független klubként”

– összegez a klub hivatalos honlapjának Klubtörténet menüpontjában publikált írás.

A legjobb eredményük egy harmadik hely – még az első élvonalbeli szezonból, 1902-ből –, és összesen 20 labdarúgó lett válogatott a fekete-fehér színekből.

A Harihárom egyébként a patinás múltja ellenére sem tudott jelentős anyagi támogatást szerezni, nagyon szegény volt, így a pályán és azon kívül is állandó küzdelmet kellett folytatnia a fennmaradásért. A mottójuk az volt, hogy „csapatunkat a klubszeretet tartja össze”. Az is biztos, hogy „az egylet nagyobb arányú kifejlődésének mindig gátat vetett a saját sporttelep hiánya […] ezt a problémát a gátló körülmények miatt sohasem sikerült megoldaniuk” – írja a klub 40. születésnapját ünneplő Nemzeti Sport-cikk 1940-ben.

Az utódok is fekete-fehér színekben játszanak, és büszkék lehetnek a nagy elődökre (Fotó: „33” FC Facebook-oldala)

Keveset beszélünk már róla, de a patinás klub jelenleg is létezik, működik, köszönhetően az utánpótlásból kiöregedett, NB II-es csapatban játszó fiatal labdarúgóknak, akiknek egyetemi, főiskolai elfoglaltságuk miatt a klubjuk nem tudott vagy nem akart lehetőséget biztosítani a felnőtt csapatba történő továbblépéshez. Őket fogta össze Ribényi Máté, aki akkor és most is csapatkapitánya az együttesnek, valamint édesapja, Ribényi Attila (jelenleg az elnökség tagja). Szerettek volna ugyanis új keretek között tovább futballozni, és egyesület alapításával bízták meg régi ismerősüket, Kelényi Gábor ügyvédet, aki történetesen amatőr sporttörténész, és különösen a „33” FC regényes múltját kutatta. A klub tehát – az 1900-ban alapított ős jogutódjaként – 2011-ben éledt újjá. A csapat egyből megnyerte a BLSZ IV. osztályát, azóta pedig egy ligával feljebb szerepel (eggyel lejjebb pedig a második csapatuk vitézkedik).

Az első sztárok és akik neves edzők lettek a Hariháromból

A „33” FC első sztárja Steiner Bertalan volt, ő 1902-ben bronzérmet szerzett az óbudaiakkal, majd egy szezont a Postásban töltött, hogy később visszatérjen az övéihez. A főként fedezetként emlegetett, de egyébként igen sokoldalú futballista játszott a magyar válogatott első hivatalos mérkőzésén (1902. október 12-én 5:0-ra kikaptunk Bécsben az osztrákoktól). A korabeli beszámolók kiemelik róla, hogy nagyon szépen énekelt, és ő volt az, aki az első világháborúban elsőként elesett a nemzeti csapat korábbi futballistái közül.

És ha már sztárok, az első helyre kívánkozik a klub nagy alakjai közül az 1895-ös születésű kapus, Zsák Károly, aki a Harihárom szellemiségének hiteles figurája volt, és róla rengeteg történet, anekdota maradt ránk az annalesekben.

A kor legnagyobb, iskolát teremtő kapusaként hű maradt egyesületéhez, többszöri hívás ellenére sem igazolt át az őt csábító Ferencvárosba, a másodosztályba is elkísérte a „33” FC-t. Ideális testfelépítésű kapuvédő volt, bátor, ruganyos, az ütemérzéke, a helyezkedése és a labdafogása is kiváló volt. A húszas évek elején eltört a Skaja becenevű hálóőr egyik ujja, ami nem is jött teljesen rendbe, ő pedig inkább amputáltatta a fájó testrészt, hogy a kapuban maradhasson, és magas szinten tudjon tovább futballozni, védeni. Zsák a visszavonulása után kisebb csapatoknál edzősködött, az újonnan indult Képes Sportnál szakíróként is kipróbálta magát, majd igen fiatalon, 49 évesen tüdő- és mellhártya-gyulladásban halt meg Budapesten. Összesen 30 alkalommal volt válogatott.

Skaja élete sem volt unalmas, ám az övénél talán még különösebb történet az egykori tartalékjáé, Koppány Györgyé, akinek Sanghajig vezető kalandos és végül tragikus véget ért életútját Hegyi Tamás dolgozta fel igen alaposan a Nemzeti Sportban megjelent cikkében. Ezzel párhuzamosan Kelényi Gábor klubelnök is kutatott a témában, és többek között az Iparművészeti Iskolában (a MOME jogelődjében) díszítőfestő szakon tanult Koppány által a krasznojarszki hadifogolytáborban 1916-ban egy ezüst egyrubeles oldalára gravírozott, a Harihárom futballkapuját ábrázoló érméjét is sikerült az egyesület részére egyfajta talizmánként megszereznie.

Sporttörténeti különlegesség Kelényi Gábor gyűjteményéből: Koppány György érméje

Koch Sándort az alapítók hangadójaként emlegettünk korábban, de ne menjünk el szó nélkül unokatestvére, Koch Nándor neve mellett sem. Ő is alapítója volt a klubnak, majd kétszeres válogatott lett, és bár több sportos funkciót is ellátott, végül tudományos pályát futott be, középiskolai tanárként lett a tengerkutatás elismert hazai szakértője. Ami a sportos szerepvállalásait illeti, a Névpont oldalon megjelent részletes életrajzából tudjuk, hogy volt a Sporthírlap segédszerkesztője (1924-1934); ő írta meg először a magyar labdarúgás történetét (a munkája sajnos kéziratban maradt); a legfontosabb pedig talán ezek közül az, hogy ő volt az első elnöke az 1926-ban létrehozott Magyar Futballtréner Kollégiumnak, amely a külföldre került edzőkkel is tartotta a kapcsolatot.

Szintén kevéssé ismert alakja a magyar labdarúgás történetének Székány Géza, aki játékosként válogatottságig vitte, de a korabeli beszámolók szerint „nagy hátrányt jelentett számára, hogy játék közben is szemüveget kellett viselnie”, így igazából inkább edzőként öregbítette hazánk hírét a nagyvilágban. Az igen fiatalon trénerré váló Székány dolgozott Belgiumban, Franciaországban, Olaszországban, Angliában, majd később Ausztráliában és Új-Zélandon is – edzőként és sportoktatóként egyaránt. Eddigi tudomásunk szerint övé a második, magyar szerző által idegen nyelven kiadott labdarúgó szakkönyv. A 33 FC korábbi támadója a belga királynak dedikálta 1928-ban elkészült Technique du jeu de football című művét. Nem csak elméletben volt jó szakember, hanem a gyakorlatban is, hiszen 33 évesen, majd éppen tíz évvel később is bajnoki címet nyert a – 2021–2022-es szezonban újra csillogó – Union Saint-Gilloise együttesével.

Egyetlen olasz klubja, a Genoa honlapján megjelent rövid jellemzés szerint Székány rendszeresen a lelátón állva tartott edzést, hogy jobban át tudja tekinteni a pályán történteket, majd ha valami észrevétele volt, lesétált a pályára és lassítva gyakoroltatta be tanítványaival az új elemeket. Hovatovább a meccsek előtt rendszeresen bátorította a játékosait arra, hogy énekeljenek – könnyen lehet, hogy Steiner énektudása volt e kérés ihletője –, ezzel is lazítva a rájuk nehezedő nyomást. (Ez a fajta megközelítés nem volt ritka az Itáliában dolgozó magyar edzők körében, a Torinóval fantasztikus sikereket elért Egri-Erbstein Ernő például a siker egyik legfontosabb összetevőjének azt tartotta, hogy mosolyognak-e a játékosai a pályán.)

Géza testvére, a már 33 FC alapításánál is ott ügyködő Kálmán is nagy nevet szerzett magának, ő Franciaországban vált elismert edzővé, a Stade Rennes, a Girondins Bordeaux és a Stade Brest csapatait is irányította.

Ahogy láttuk, tájékozott, olvasott edző volt tehát mindkét Székány fivér, de nem csak a könyvekből tanulták a labdarúgást. Géza elmondása szerint rengeteget tanult Bosnyákovits Károlytól a 33 FC-ben eltöltött közös időszak során.

Az egyik legismertebb harihármas, a kétszeres válogatott Bosnyákovits Károly igen érdekes alakja a magyar labdarúgásnak. Nem volt az alapítók között, 1902-ben csatlakozott a 33 FC-hez, aztán egy rövid BTC-s kitérőt (1905–1907) követően visszatért, és a fekete-fehérek emblematikus alakjává vált. Magas, erős testfelépítése a védők közé sorolta (volna) inkább, ám ő támadóként, egészen pontosan „áttörő csatárként” is szerepelt, abban az időben a posztok változtatása egyáltalán nem volt ritka. Nem csak az alakja, hanem a játéka is tiszteletet érdemelt, kemény, de sportszerű játékos volt, aki még 50 évesen is beszállt a Harihárom akkor már alacsonyabb osztályban szereplő gárdájába, amikor szükség volt rá. A civil életben a rendőri hivatást választotta, és egy családi tragédia után a nevéhez fűződik például a dunai mentőőrség megszervezése 1926-ban, az egység parancsnoka is lett, majd egészen budapesti főfelügyelőségig haladt előre a ranglétrán a testületben, ebben a pozíciójában pedig több válogatott mérkőzés biztosítását is végezte.

Ahogy említettük, a klub 1949-ben megszűnt, ez után az ő nevéhez fűződik a 33 FC két újjáélesztési kísérlete is, az egyikben közvetlen, a másodikban pedig közvetett a szerepe. A Bunyák becenevű főrendőr-focista 1957-ben próbált meg – a Ganzvillamossági gyárral, majd a Kelenföldi Dohánygyárral való együttműködés keretein belül – életet lehelni egykori csapatába, és bár a korabeli sajtó is hírt adott a kísérletről, már a részletekről is lehetett olvasni, végül az egész hamvába holt. A másik ilyen próbálkozás pedig a Bosnyákovits 1963. januári temetésére összegyűlő régi harihármasok nekibuzdulása volt, de ez a kezdeményezés sem érte el a célját.

Bár nem volt idős, 1887-ben született, Bosnyákovits a magyar futball hőskorának egyik olyan csapatkapitánya volt, aki tulajdonképpen kezdetleges trénerként vitte a „hátán a csapatát”. (Egy másik ilyen kapitányfigura az MTK-s Pozsonyi Imre, ő valamivel idősebb volt, 1882-ben született, és ő alapozta meg azt a rövidpasszos, skót stílusú játékot, amely – később két brit szakember, John Tait Robertson és Jimmy Hogan iránymutatásaival megerősítve – a kék-fehér alakulat első számú védjegyévé, és sikereinek megalapozójává vált.)

És ha már itt tartunk, jegyezzük meg, a 33 FC korábbi labdarúgói közül meglepően sokan választották az edzői pályát. A kapus Biri János például Portugáliában teljesedett ki, három bajnoki címet és három kupát nyert a Benficával; Ember József több országban ténykedett szövetségi kapitányként (Kína, Ghána, Nigéria); a szinte polihisztor Kiss Gyula két időszakban összesen 42-szer ült a magyar válogatott kispadján (e mellett játékvezető és sportújságíró is volt); Lyka Antal bajnok lett a Ferencvárossal az 1948–49-es szezonban;

Titkos Pál pedig tagja volt az Aranycsapat edzői stábjának, majd néhány év múlva Afrika-kupát nyert az egyiptomi válogatottal.

A klub szellemisége sokak számára volt vonzó

Az edzővé válás folyamatát elősegíthette a klub szellemisége. A 33 FC történetéből kiderül, hogy a klub első időszakában törekedtek arra, hogy mindig megmaradjon a törzsgárda, a belső szűkebb tagi kör (nem elnökség volt ez, hanem tulajdonképpen maga a tagság), és ez folyamatosan feltöltve működött. Ez a 33 fős testület garantálta a szellemiség, a klubon belüli kultúra és a szakmaiság folyamatosságát, ezáltal egyfajta érdekes egyesületi demokrácia modellként működött.

Hogy ez mennyire fontos volt, azt alátámasztja a Dénes Tamás, Sándor Mihály és B. Bába Éva által szerkesztett A magyar labdarúgás története című ötkötetes sorozat első részében olvasható Bosnyákovits-idézet:

„Örülök, hogy éppen a 33-asokhoz vezérelt a sorsom, mert itt mintaszellemre találtam.”

Ám az idő ezt is meghaladta, és épp Bosnyákovits volt az, aki 1907-ben (ő akkor tért vissza a BTC-ből, a klub pedig először esett ki az élvonalból) indítványozta, változtassák meg az eddigi szűk keretet, és a jövőben korlátlan számban vegyenek fel tagokat. Pár hónap alatt 300-ra fel is szökött a tagok száma.

A klub szellemisége egyébként másoknak is feltűnt. Kelényi Gábor elmondásából tudjuk, hogy sokan drukkoltak második csapatként a 33 FC-nek, és az adott korban jelentős számú nézősereg járt a meccseikre. Közkedvelt értelmiségi, polgári csapat volt a 33 FC, bizonyos körökben sikk volt nekik drukkolni, és ezért jöttek később a klubba levezetni olyan nagy nevek is, mint Schlosser Imre, Orth György vagy épp Kehrling Béla, aki nem csak válogatott futballistaként, hanem férfi párosban kétszeres wimbledoni harmadik helyezett teniszezőként is ismert.

Sz. Nagy Tamás

Barcelonában máig emlegetik a magyar edzőt, itthon alig ismerjük

Hároméves „a magyarországi Barca”, nemzetközi kupával ünnepelnek

Egy népszerű magyar csapat, a 33 FC eltűnése és újjáalakulása

Utónevek nyomában – vándorló és nem vándorló csapatok a labdarúgásban

Sz. Nagy Tamás: „Hogyan lehet valakiből vagy valamiből a legtöbbet kihozni úgy, hogy az neki is jó legyen” – évzáró körkérdések 2021